A később idők képében
A kit Athene nekünk s a héthegyü város irígyel,
A kinek ajkairól nestori svada csepeg,
Holdjait itt szántá, mint Xcnophon, itt vere lantot,
Gyermekit itt nevelé szíve nagy érzetiben.
Puszta vala a vad sík, perzselt agyag; Eleonora
Rá pillanta, s az ím thessali Tempe leve.
Térj árnyékiba, hív idegen; szent helyre jutottál,
S az most is büszkén hirdeti geniusit.