Beteg, hervadt az őszi táj,
Minden nyomon enyészet,
Szemlátomást jön a halál
És távozik az élet.
Szerelmi dal nem hangzik már
Párját hivó madártól,
És zengicsélő kis tücsök
Nem lármáz a bokorból.
Minden oly csöndes, hallgatag,
Mint haldokló körében,
Csak egy-egy hosszú sóhaj száll
S terül el a vidéken.
Melytől kórókká válnak át
A még virágzó ágak,
S mint omló könnyek, hullanak
Levelei a fáknak.
Máskor ily tájban elborult
Lelkem egész világa,
Ugy tetszett, részt kell vennem a
Természet halálába!
Minden levél fájt, mely lehullt,
S oly busán néztem rája,
Mintha egy öröm hagyna el,
Vagy szivem volna fája.
Midőn a boldog szerelem
Koszorut tett fejemre,
Az őszi köd fátyol gyanánt
Lengedezett körüle.
Még akkor is! — mi ez hát most
Először életemben,
Hogy a természet gyásza közt
Szivem ily érzéketlen?
Bár merre nézek, nem tudom
Mi ád okot örömre,
Mikéntha kétköznapjaim
Válnának ünnepélyre?
Körülem semmi változás,
Minden, miként volt régen,
Leáldozott napom helyett
Nem látok mást az égen.
És szivem mégis úgy örül,
Ugy ujjong örömében;
Ki fejti meg: élet, halál,
Vár a közel jövőben?
Az élet fényes napja ez
Vagy a sír méla holdja,
Mely lelkem hosszú éjjelét
Közelgtével fölgyújtja?
Akár élet, akár halál,
Kitárt karokkal várom,
Csak azt óhajtom, lenne bár
Inkább az örök álom.
Oh, mert tudom, a boldogság
Minden percze mily drága,
Követi azt a gyötrelem
Örökkévalósága!