Tavasz van és a szabadban járok
Lesütött fővel csendesen,
Gondolatim, mint elröppenő álmok,
Úgy elmosódnak kétesen.
Fejem fölött az ölelkező ágak
Szerelmes enyelgéseit
Nem nézem én, inkább alatt az árnyak
Kísértetes rezgéseit.
Talán azért van igy, mert nem sokára
Nyugodni ott lenn fogok én,
Keblem kihülve és szemem bezárva
A sir mélységes fenekén.
Nem háborítva semmi földi zajtól
Megsemmisülve porlani,
Megmentve végre az élet bajától
Ködpáraként eloszlani.
Jól sejtek-e? ... vagy tán csalódom ismét,
Miként csalódtam annyiszor:
Hasztalan várva, hogy az élet terhét
Itt hagyni rám került a sor.
Igy lesz-e ismét?... s még az életkedvnek
Lepkéje is majd visszaszáll,
Kedveért a néhány virágkehelynek
A mit lelkemben még talál?