Hogy Juliának s nem az szerelemnek adta meg magát
[azon nótára]
1 Szerelem s Julia egymás mellett állva reám szikráznak vala,
Gerjeszt mind a kettő, mert mindenike lő, nagy mindenik hatalma,
Egyik szép szemével, másik nagy szenével erejét rám támaszta.
2 Ily veszedelmemben a csalárd Szerelem szép szóval szóla nékem:
Add meg – mond – magadot, hatalmomat látod, csak kár, hogy vísz ellenem,
Mert kezemben akadsz, vagy ugyan itt meghalsz; lám, régen esmérsz engem!
3 Nem adom magamot néked, meghidd – mondok –, noha mindenekkel bírsz,
De ím, ez kegyesnek holtig rabja lészek, mert te csak méreggel írsz
Azoknak fejére, kik vadnak kezedbe, kit csalárdul hozzád hívsz.
4 Ez kegyesnek légyen mind fejem s mind lelkem maga kótyavetyéje,
Szép szeme láttára csörögjek vasába, légyek kínszenvedője;
Csak öröm mondani, hogy magamot kötni látám nagy szerelmére.
5 Vidám Juliának, kinek víg voltának óh, hogy én akkor hűk!
De kegyesnek tetszék, hogy kezében juték, s nem is tudtam, hogy oly szűk
Az kegyes szerelmes, ki miatt vagyon már rajtam bonthatatlan nyűg.
6 Julia kezében, szörnyű tömlecében fejem miképpen esett,
És hogy nem könyörül rajtam, ki-ki ebbűl könnyen értelmet vehet:
Az oly kegyetlentől, ki szemeivel öl, az Isten ójon mindent.