Dialogus, kiben azt beszéli egy barátjával a maga szerelméről
az „Már szintén az idő” nótájára
1 Kérde egy barátom: Így miért gerjedek?
Mondám: Köszönhetem régi szerelmemnek,
Venus, kis Cupido kiben ejtettenek.
2 Kicsodák szüléid? nékem meg így szóla.
Szerelem, siralom hozott ez világra,
Dajkámat is mondám, hogy ohajtás volna.
3 Lakóhelyemet is tőlem ő megkérdé,
Gonddal tele cellámat mutatám, nézze;
Eledelemet is kérdé, ha kenyér-é?
4 Mondám, hogy az csak haszontalan reménség,
Hitető sok szép szó, nyerhetetlen szépség;
Mondám, hogy beszélni tanít esztelenség.
5 Ruhámat is kérdé, hogy miben öltözém?
Vajudt tagaimat hogy mivel fedezém?
Az szenvedést, tűrést, mondám, hogy viselém.
6 Monda: Itt mit keressz? Mondék: Szörnyű halált.
Monda ismét: Mit sírsz? Julia haragját.
Mint élsz? – úgymond. Mondék: Mint Julia-útált.
7 Örökké így élsz-é? Mondék, hogy örökké.
Okát fájdalmidnak mondani tudnád-é?
Mondám, hogy szerelem, s búmat keserülé.
8 Julia szerelmén való búsultomban
Egy jó barátomnak így felelék szómban,
Várván Juliától jómat bánatomban.