1841. dec. 5-én.
Gyászünnepet tart e nap a zenészet,
Emlékezetnek szent, nagy ünnepét,
S a gyászesetnek ma félszázadával
Zokogva sírja régi könnyűjét,
Mert vesztesége, mely e nap találta:
A legnagyobb mesternek volt halála.
Mozart nem egy hazának volt polgára,
Az istenszikra, mely ihlette át,
Mint üstökös fény a nagy ég ívéről
Egy félvilágra szórta sugarát,
Bájos zenéje tündérvesszejével
Istent és embert tölte égi kéjjel.
S hallá az Úr e hangot ő egéből:
„Ily hangra, szólt, ember nem érdemes;
E hang a Cherub- s Szerafok körében
Az égi sphaerák zengeménye lesz!”
S intett kezével a lét szellemének,
Hozná el a mestert örök egének.
De hogy dicső legyen, mely elkísérje
Az égi honba, a hang mesterét,
Önnön kezével kelle önmagának
Megírni a nagy, a szent gyászzenét,
Hogy amihez földön nem éle ember:
Önnön magának zengené a mester.
S megírta Mozart a zenék zenéjét,
Magasztos, ihlett, égi szózaton,
A lét s halál, üdv s kárhozat tusában
Esdő, megadó, küzdő hangokon.
Keblét csodás kéj s fájdalom dagasztja,
Kéj- s kínkönyűtől ázik arculatja.
És mint a messze tói hattyú, bájos
Tündéri dalba önti vég lehét,
Belefáradva félisten művébe,
Éltével végzi a szent gyászzenét,
Hogy amihez földön nem éle ember:
Önnön magának zengené a mester.
Önnön magának zengné requiemjét,
A földi búcsú békeénekét,
Mindegyik hangjában a Megváltónak
Hangozva vissza szent ígéretét:
„Legyen békesség a földön s az égen,
És a holtak nyugodjanak békében.”