Látom, mily közelről les ránk az enyészet
És szívünk világa mily múló, mi röpke,
Ah, de véled élni-halni int a végzet,
S játszom és enyelgek, mint kertén a lepke.
Látom, délibáb, nem forrás, ami bíztat,
Hasztalan epeszt el e szív szörnyű szomja -
Haldokló szerelmed csak csillámot adhat
S én mégis követlek, lányka, a vadonba.
Ing a föld alattam, dördűl a tűzakna,
S intő szózatának a fülem bezárom.
Ott rakok tanyát - és hogy nyugodt alapja
Egy virágszőnyeg lesz - gyermekész, de várom.
Fákat ültetek, mint hittel ültet az agg,
Melyek enyhe árnya nem fölötte leng majd.
A jelennek élvét hordom áldozatnak
Egy lidércért, melyet szűm a jövőben hajt.
Ó, szent könnyelműség - lelkünk bűvirága,
Illatot lehelsz, hol megdöbben, ki számol -
Mosolyogva mondod: hős élted kis ára
A borostyánnak, mely zöldel a halálból.
Ó, szent könnyelműség, legdrágább ajándok,
Melyet külde Isten a föld emberének -
Egyedül te vagy, mi mindenen sugároz,
Mindenen végigzeng, mint túlföldi ének.
S míg minden ember itt egy-egy elítélt,
Hogy mégis mosolyghat, te tanítod őtet,
S egy nyáréji álom, hogy szívemben is kélt
Lujzáról, azért is hála, hála néked!