Isten, ki elrejted a csillagok nyáját,
S napoddal újonnan kezdeted pályáját,
Te kit fél mind a föld mind az egek ege,
S magasztal angyalok s emberek serege,
Véghetetlen lélek, kit idő s hely nem zár,
Örök, mindenható, meggyőzhetetlen vár,
Olly bölcseség s szentség, mellynek nincsen mása,
Tiszta jóság, minden áldások forrása;
Ha te parancsolod, álomban pihennek
Az élők s ha intesz, viszont felserkennek,
S fél halálból, az ész örök csudájára,
Megújúlt erővel kelnek a munkára.
A természet télen szomorú sirjában
Fekszik s alszik fejér halotti ruhában,
S tavaszszal új fényben tündöklik szépsége,
S szemet, szívet, lelket bájol dicsősége.
Az éj égig érő ködhegyeket csinál,
A nap elolvasztja őket sugárinál,
S a gyászos setétség formátlan zavarja
Szép fény s rend lesz, mihelyt hatalmad akarja.
Mennyei szent atya, ki ne bízzék benned,
Ha olly könnyű olly sok s nagy csudákat tenned,
Kit csüggeszszenek el élte inségei,
Ha olly sokak erőd s hűséged jelei!
A sok ezer csillag, éj setétségében,
A hajnal, innepi pompás köntösében,
A napnak vidító s újító világa -
Mind ez jóvoltodnak szoló bizonysága.
Még akkor is, mikor fák, füvek gyászolnak,
Jégeső s mennykő hull, hegyek leomolnak,
A természet, ámbár úgy látszik mostoha,
Vígasztalást s reményt nyújtni nem szün soha.
Oh hát hiv gyermekként támaszkodom terád,
Atyám, kinek keze csak jókat adhat s ád,
Terád, ki ámbár itt hívtál vándorlásra
Híven szeretsz, s jutni nem hagyhatsz romlásra.
Útamat jó kedvvel teszem, mert velem vagy,
S most is, bár itt alatt erőtlenségem nagy,
Bátran veszem vándorpálcámat kezembe;
Ha fáradok, uram, adj erőt lelkembe.