Ragyogj új fénynyel, szép Kemenesalja,
Vedd rád tavaszi bájos szinedet,
Hadd fessem ugy le, mint szivem jovalja,
Előttem mindig élő képedet;
Fülembe Musám már régen sugalja
A dalt, melly méltó dícséretedet
Hangos zengesü szókkal kihirdesse,
S késő nyomnál is hálámat éltesse.
Én, a sors árja tőled bár elsodra,
Vesta tüzeként szent hüségemet
Irántad őrzöm, s gyakran oltárodra
Szünórákban hintem tömjénemet:
S hányszor nem küldöm látogatásodra
Érted égő képzelődésemet,
Vidéked nyájas kellemit szemlélni,
S lefolyt időmnek szépét ujra élni!
S most számot vetvén siető éltemmel
Neked magamat adósnak lelem,
Ide jövök hát látni még szememmel
Elébb, mint elér végső éjjelem,
Azt a tájt, melly úgy összezeng szivemmel
S megköszöni a mi jót tett velem:
Im itt vagyok: már felléptem halmodra,
S elragadtatva nézek tér sikodra.