Kiterjeszti az éj néma homályának
Sátorát, véget vet a zörgő lármának,
Ismét elenyészett egy nap kies fénye,
A múlandóságnak elnyelte örvénye,
Igy, oh örök isten, változnak mindenek,
Úgy alkottad őket, hogy mulók legyenek:
Semmi sincs, a mi nem sietne fogytára,
Életünk is hervad virágok módjára.
Egyedül a lélek, melly egy jobb világgal
Szoros frígyben van, bír örök ifjúsággal.
Ez, ha a hold alatt jut is estvéjére,
Újulva néz vissza lefolyt idejére.
Én is most, szent atyám, e jusommal élek,
S ha tapasztalásim szavára eszmélek,
Kisebb vagyok, minden sorsom azt mutatja,
Irgalmasságidnál, éltem kegyes atyja.
Szüntelen atyai szívvel bántál velem,
Minden leleményed jóság volt s kegyelem;
Szüntelen fedezett hatalmad ereje,
S nem apadt el soha áldásid kútfeje.
Valahány szép nap rám mosolygott fényével,
Valahány hold bájolt szelíd szépségével,
Valahány hajnal jött felköltni dolgomra,
Valahány éjszaka hívott nyúgalomra;
Minden mostoha sors, mellytől bölcsebb lettem,
Minden remény, mellyel bajom enyhítettem,
Örömömnek minden szebb szempillantatja,
Lelkemnek minden jobb s szentebb gondolatja:
Mind ez ajándéka örök irgalmadnak,
Mellynek forrásai éltemre áradnak;
Mind ez hathatósan búzdit köszönetre
S olthatatlan lánggal égő szeretetre.
Oh ne engedd soha ezt elfelejtenem,
Add egész életem tiszteljen, istenem,
S akkor is háladás legyen áldozatja,
Mikor majd szememet halál béhunyatja.