Erőködöl, szegény, erőködöl,
Már izzad is kinjában üstököd,
Törléstől elvásik tollad hegye,
S szárát boszús fogaddal rágod el.
Előtted gyűrt lap tintafoltosan,
Betűsor rajta, s minden van, mi kell.
Csak ép vers híja még, és gondolat.
De semmi az! Tehetsz-e róla te,
Ha, míg a vers után töröd magad,
A gondolat pokolnak elszökik?
S midőn egy eszmét jó nyakon ragadsz,
Az átkozott vers megszédűl bele?
Csak rajta, pajtikám, ne hagyd magad.
Hull néha szűrből is vajas pogácsa,
S ha Isten úgy akarja, s rendeli,
Tréfából elsül a gereblye is.
Csak verskaptára húzd beszédedet,
Az olvasóé lesz a gondolat,
Ha réfen túl ér a szilaj Pegáz,
Farkát csipd el, vagy üsd le nagy fülét,
Ha kurta, farmatringot adj reá,
És íme, kész lesz a poroszka ló,
Ha lábad róla földig érne is,
De semmi az, gyalog te mégse jársz,
Csak rajta, pajtikám, ne hagyd magad.