Kit fölkenének kegyszüzek,
S az ég megihlete,
Mi andalítók kellemid
Nemednek gyöngye te!
Szerény, miként a völgy ölén
Tenyésző rózsaszál,
Csendes magánykörödben oly
Kedvessé virulál.
Hiú és röpke női vágy
Szived nem égeti,
Nemesb valóért lángzanak
Hő elméd képzeti,
Nyíl homlokod haván szelíd
Erény, s szemérem ül,
Báj, s kegy mosolygnak arcodon
Lefesthetetlenül.
Nemed varázsövét birod,
Mely hódít és igéz,
Édessé olvad ajkidon
A szó, mint zsenge méz;
Mégis mi büszke és nemes
Tekintet bélyegez:
Fenséges elme, és kedély
Tündéri képe ez.
Dicső a nőnek tisztköre,
Ki rózsás útakon
Oltárodhoz vezéreli,
Kiket szülél, oh hon.
Te ily nő vagy, föllelkesít
Hazádnak szelleme,
Tisztelni, ami nemzeti,
Szép lelked jelleme.
A férfi ész s erő teremt,
Alkot nagyot, dicsőt,
De szépre nőkegy és szerelm
Hevíthetik csak őt.
Szelíddé símul a szilaj,
A bosszu nem lehel,
Ha illeté varázsival
A szende nőkebel.
Oh hogyha a zenészeti
Nemtőnek áldozol,
Vagy ajkaidról édesen
Hazádnak nyelve foly,
Engedd, kis zsámolyod körül
Hadd andalodjam el,
Mint ifju, ki most álmodik
Szerelme képivel.