Látván a zord időtől eltiporva,
Hogy pusztul el, hogy vész a régi fény;
Zászlós torony hogy omlik néma porba
S ércz s kő ledűl rontó kezek dühén;
Látván, a tenger telhetetlen torka
Hogy harapdálja partja birtokát,
Majd meg a part tolúl be a habokra
S hol ez, hol az, egymásba csapnak át;
Látván, hogy minden alakot cserél, veszt,
A lét sem áll a semmiségnek ellen;
Bennem e sok rom bús eszméket éleszt,
Hogy jő idő, mely elviszi szerelmem’.
E gond halál! Csak sírnom kell e kincsen:
Mért birnom is, ha el kell hogy veszítsem!