Ha meghasonlva végzet- s emberekkel,
Elhagyva sírok árva sorsomon:
A siket égre sóhajt kergetek fel,
S magamra nézek s létem’ átkozom;
Sorsát irigylem, a ki tud remélni,
Vagy szebb alakja, több barátja van,
Ezt: hogy művész, azt: mivel több erényi,
Gyülölve mind azt, mit birok magam;
De mig ekként magam megvetve nézem:
Rád téved elmém, s lelkem általad
(Pacsirtaként, mely égbe száll merészen
E ronda földről) mennyekben mulat.
Mert szerelmedre csak gondolni: oly kincs,
Mit elcserélni kedvem trónokkal nincs!