Fáradtan úttól, ágyam fogad engem,
Pihentetője elalélt tagoknak.
De akkor új nap kezdődik fejemben,
S munkál a lélek, míg a test leroskad.
Gondolatom sietve száll te hozzád,
Mint ájtatos zarándok, messzirül;
Nyitott szemem’ látások árnyékozzák,
Mint népes lesz az éj a vak körül.
A képzelődő lélek látománya
Belső szememnek árnyad’ hozza fel,
Mely, mint setét éj ragyogó gyémántja
Mindent kiszínez, újít fényivel.
Itt nappal testem, lelkem éjszaka,
Érted s értem nem lel nyugtot soha!