Szivem királya! kinek érdemed
Rablánczra fűze hozzád örökön,
Nem elmésségem’, csak hűségemet
Vágy tanusitni írott hirnököm.
Hűségem oly nagy, hogy ily gyönge elme
Szókban szegény, méltón ruházni fel;
De meztelenségét szived kegyelme
Tán elfödendi elméd fényivel.
Mig majd a csillag, mely sorsom intézi,
Sugármezét rám ölti fényesen,
Szegény didergőt ótalmába vészi
S kegymosolyodra méltóvá teszen.
Majd földicsekszem akkor: mint szeretlek!
Addig szegény fejem’ hadd födje rejtek!