Sötét enyészet néma éjjelében
Temetve fekszik a hajdan kora;
A bajnok alszik a föld mély ölében,
Ki tudja, merre hamvad hült pora?
Sírjára, mert nem tudja senki hol van,
Nem hull a bánat könyje szent titokban.
Csak a süvöltő vésznek orgonája
Zúg el fölöttük néha sírdalúl;
Vagy a Regének tünde szép nymphája
Szakaszt virágot sírjok hantirúl,
Melyből susogva csergedő pataknál
Füzért kötözget méla holdvilágnál. –
Megjártam a hont, ősim temetőjét,
Andalgtam a hősök dicső porán;
Haliam a vésznek rejtélyes zenéjét,
Melyet süvöltött gyászos éjszakán;
Hoztam virágokat, mik a Regének
Tündér kezétől sírjokon növének.
S mint áldozó pap bor s kenyér színében
Buzgón magához vészi istenét:
Lelkembe vettem hagyomány jelében
E szent ereklyéknek mindkettejét.
S mentem, miként pap, Isten trónusához,
Az ősz Történet gyémánt csarnokához.
Kapuja megnyílt zörgető hívének, –
Egy ezredév nyitá meg kebelét,
S az ős vezérek, mint napok, kelének,
Lerázva sírjok korhadt födelét;
Hosszú sorokban koronás királyok
Mint annyi üstökös szállván utánok.
Árpád apánktól Endréig fűződik
Az ősi árnyak hosszú láncszeme;
Mindegyikének arcán tükröződik:
Mi volt éltében sorsa, érdeme;
Ennek borostyán, annak pálmafája,
Másnak tövisből volt a koronája.
De mindegyiknek fény ragyog nevéről,
S mindegyikének nyertem válaszát, –
S kinek tettéről nem, dallok híréről,
Amint adák Történet s Monda át.
Mult és jövő közt hídúl áll az ének,
Közötte a valónak és mesének. –
Az elnyugodt nap bíbor fellegében
Elvész a fény vakító aranya,
A félhomály bájt hint el a vidéken,
S szebben ragyog fel a táj alkonya:
Ekkép a multnak tisztes fátyolában
Saját varázsban szebb, saját világ van!
A fény ragyog, de nem vakít tüzével,
A seb bíborfolt, vére megszűnik;
Nagyság, erény, úgy a bűn és a tévely,
Sallang és cifra nélkül feltűnik.
S a képre, mint szelid hold éjszakára,
Leng kegyelet s emlékezet sugára.
Avvagy, ha már az ő nevök se gyúlaszt,
A legdicsőbb mult annyi szent neve,
Melyekkel és melyekben nemzetegység
Volt nemzetnagyságunknak talpköve:
Mid van, mi még, hazám! mi lelkesíthet?
Mi e kuszált jelenben egyesíthet?
Csak törpe nép felejthet ős nagyságot,
Csak elfajult kor hős elődöket;
A lelkes eljár ősei sírlakához,
S gyújt régi fénynél új szövetneket.
S ha a jelennek halványul sugára:
A régi fény ragyogjon fel honára!