Érzem: a mámor csöndes éjjelében
Háborgó lelkem már pihenni kezd
És lassan, lassan, csaknem észrevétlen
Reám borúl a virradatlan est.
Hideg szívvel, közönnyel nézek mindent,
Ami még nem rég lelkemig hatott;
Mi lett belőlem? Emberek közt járó
El nem siratott, bús élő halott.
Még kacagok, ha rám borul a mámor,
De ez a kacaj már nem az enyém:
Kisértő hang halottak országából,
Melynek itt feledt tagja vagyok én.
Tán ajkamon víg nóta is megcsendül
S hallgat a régi méla, keserű, ─
Szivem megrezdül ismerős hangokra,
Mint egy eldobott, rozzant hegedű.
Olykor meg mintha visszaemlékezném
Egy szép életre, mely el, tovaszállt,
Melyben még volt hatalmas, izzó eszmém
Megostromolni magát a halált,
S aztán... megtörve, éjjeltől borítva
Járom tovább a kiszabott utat;
Mi lett belőlem? Temetői fejfa,
Mely a világnak egy n e v e t mutat...