Temetek, gyászom van, lélekölő gyászom,
Temetem elhervadt, boldog ifjuságom,
Amennyi örömet nyújtott hébe-hóba,
Azt mind belezárom sötét koporsóba...
─ Szól a harang búsan, végsőt üt az óra.
Nincs ember szivében oly keserű bánat,
Mint az én szivemben. Elnémítja számat...
Itt rebeg ajkamon az utolsó nóta,
Aki nekem dalolt lenn a koporsóba',
─ Szól a harang búsan, végsőt üt az óra.
Ki fog majd dalolni boldogságról nékem?
Ki ad majd szárnyakat a göröngyös élten?
Ki ad szent álmokat a rideg valóra?...
Minden kincsem ott van, ott a koporsóba',
─ Szól a harang búsan, végsőt üt az óra.
Sötét koporsó, bár mindenem elzártad,
Szivem szeretni vágy, ne vidd el e vágyat!
Szeretni vágy szívem minden kis atomja,
Szerelmi vágy nélkül az élet mi volna?
─ Szól a harang búsan, végsőt üt az óra.
Temetek. Temetem éltem ifjuságát,
Temetem szívemnek minden édes vágyát.
Oh, de megsiratnám ─ hogyha könnyem volna ─
Kedves halottaim, ott a koporsóba'...
─ Szól a harang búsan, végsőt üt az óra.