Kebled remeg, arcád ég, drága nő,
Kötelesség, természet küzd szivedben,
Akármelyik győz is, leroskadasz,
A néma ajk mozgása súgja nékem.
Ne nézz rám, óh fordulj el, édesem,
Ha újra játék, mit velem űzesz csak,
Mert hogyha szép szemedbe nézhetek,
Megőrülök, ha azok is hazudnak.
Ki hitte volna, hogy ha majd e szó,
Amelyet egykor oly epedve vártam,
Szép ajkaidról csendesen lezeng,
A poklot bírja rejteni magában.
Ilyen szörnyű az Isten áldva is,
Vagy mért nem ád erőt azt elviselnem?
Búm meg nem ölt, hogy kínzzon, s a gyönyör
Kínozva öl meg, hogy kéjét ne érjem.
Most tárja fel előttem kincsemet,
Midőn ellöktem azt már mindörökre,
Most adja karjaimba kedvesem,
Midőn mély sír tátong köztem s közötte.
Elaltatám már szenvedélyimet,
Nyugodt valék, mért jöttél mint szeráf, most
Felrázni a réghúnytak álmait?
Hisz új lemondás rám újból halált oszt.
Tündér vagy-é, hogy visszabűvölél
Egy édes percet még lefolyt időből,
Vagy álom volt-e minden szenvedés,
Mely elválasztott kedvesem szivétől?
Csókod felkölte most, és álmaim
Nehéz alakjai mind szétfolyának.
Eltűnt a tér - el a nehéz napok,
Karomban, óh, te egyedül maradsz csak?
Ki mondja még, hogy visszadobjalak
A sírba, mit köztünk ember nyitott meg,
Téged, kit a nagy ég adott nekem,
Szent zálogáúl végtelen kegyének?
Miért? végetted tán, zsarnok világ?
Ki jégkebellel a szívnek szabályt írsz,
Szénát kaszálsz lelkünk virágiból.
De kárpótolni egy mosolygást sem bírsz.
Nem, nem, ha mindjárt a világ helyett
Egy isten ütne pártot ellenembe,
A poklot és bűnt hívnám frígyesül,
De rólad, óh nő, mégse mondanék le.
S megérdemlem, hogy elfeledd te is
Érettem azt a nyomorú világot,
Ki a világért egykor elhagyám
Szerelmed, ez egyetlen boldogságot.