Az Erdélyi Múzeum Egylet pályadíjat tűzött ki
balladára, de jutalomra érdemes pályamunka egy
sem érkezett.
Nincs benne kétség, meglepődnek
E furcsa hírnek hallatára.
Én istenem, rég' nem gondoltunk
A balladára, balladára.
Pedig egykor tudni, darálni
Mi szép is volt, mi diadal:
»Tragédia, de dalban elbeszélve,
Vagy röviden, drámai dal.«
Valljuk be, balladákat írtunk
A korban, mely pelyhes szakállt ad,
»Északi népeknek románcát« ─
Így hívtuk volt a balladákat.
Sok kellék volt a balladákban,
De legtöbb hézag és homály,
De hogy ma már ilyet sem írnak,
Nem katasztrófa bár, de fáj.
Más már a földnek arculatja,
Nem látnak már vidám diákot,
Nem dalolunk, de magunk élünk
Siralmas, bús tragédiákot.
Az ismert »erkölcsi világrend«
Sem oly dühös, gonosz ma már:
»Az északi népek románcát«
Egészen más bárd fújja már.
A balladának vége immár,
A régi jó világnak kára,
Becsületes, naivabb korszak
Tér újra majd a balladára.
E kis vers még, bár nem egyez meg
A ballada szabályival:
─ »Tragédia, de dalban elbeszélve,
Vagy röviden, drámai dal.«