barátomhoz. Jénában. 1703. töredék.
Miolt' a Poesis mennyei hangjait
Érzőbb füllel tanúlom érteni,
Sokszor készült szívem sok bajait
Rajt az égnek, s, hívem néked, lefesteni.
(Mert, tudod, a mostoha sors
Velem melly sokszor rosszúl bánt,
Velem, a ki egyéberánt
Sem voltam örűlni úgy mint búsúlni gyors.)
De féltem, kétszerte vétek
Ha könyeket elegyítek
A Musáknak szentelt felséges templomban
Néked először tett áldozatomban,
Kivált illy ifjú koromban
Midőn azok csak rózsákat,
S más ékes virágocskákat,
Koszorúkat s bokrétákat
Várnak élet tavaszától,
S félnek Cyprusa gyászától.
Azért, mint erdei énekesek karja
Nem zengedezteti hangos muzsikáját,
Míg a dörgő mennykő, s szélvész zivatarja
Hallattatja borzasztó lármáját:
Én is inkább vártam, míg vad fergetege
Eloszlanék bal sorsomnak,
S régen reményit vígságomnak
Ha valaha egyszer feltetszenék ege.
Hallgattam; de melly vesztemre!
Magam tettem láncot lábamra s kezemre,
A bú még inkább körűlvett,
Riadalma még könnyebb lett;
Egész csordája rám tódúlt,
Szívemben kegyetlenűl dúlt;
Megölte benne mérgével
A tréfák vidám rajait,
Ártatlan vigság nyájait,
S készűlt eltölteni saját vad nemével.
Már fenyegetődzött sok dühös furia,
A gyászos Melancholia,
A komor Hypochondria
S száz más illyen haramia,
Kik miatt élete setétes völgyében
Retteg sok vándorló minden lépésében.
De már ím fogadást teszek,
Olly gyáva s néma nem leszek!
Szívem bár melly érzéseit,
Bús gondjait s örömeit
Elzengem a Musák nyelvén,
S hangom hibáira keveset ügyelvén,
Énekimet néked bokrétákként adom,
Ebben is Barcsaynk tanácsát fogadom:
Írok vígat vagy szomorút,
A nélkűl hogy várnék borostyán koszorút.