Siralomnak gyászvölgyében,
Ahol örök a bú s panasz,
Zokog a szél, sír a felhő:
Emlékezzél rá, hogy meghalsz!
Por és hamu, pillanatmű,
Kicsiny és nagy, jámbor és gaz,
Ember, büszke, kicsinyhitű:
Emlékezzél rá, hogy meghalsz.
Itten ez árnyékvilágban
Nem tudva, mi való, igaz,
E homályos álomlétben
Emlékezzél rá, hogy meghalsz.
Bölcs, ki élted titkát kérded
Az égtől, s néma, siket az;
Csak a hulló csillag felel:
Emlékezzél rá, hogy meghalsz.
Hiuság, hír s dicsvágy rabja,
Nézz tükörbe, ott a válasz
Hamvval írva homlokodra:
Emlékezzél rá, hogy meghalsz.
Kit sulyos bűn tudata üld,
Kit erényed nem jutalmaz,
Kit fény vakít, szenny aljasít:
Emlékezzél rá, hogy meghalsz.
Ki nem bírod a fájdalmat,
Olyan szívet szaggató az:
A kétségbeesés szélén
Jusson eszedbe, hogy meghalsz.
Fásult, kinek fáj az idő,
Mert számára nincsen vigasz,
Ki az élettől félsz, rémülsz:
Emlékezzél rá, hogy meghalsz.
Bölcs teremtő káromlója,
Ki minden jót földön tagadsz,
Borulj térdre: hálát adva
Emlékezzél rá, hogy meghalsz.
E hazug, csalárd világon,
Hol ami nem bárgyu, ravasz,
Minden egyéb bizonytalan:
Emlékezzél rá, hogy meghalsz.
Hol nem lehetsz tökéletes,
Mert aki nem gyarló, szörny az,
S az ember hibával ember:
Emlékezzél rá, hogy meghalsz.
Világtalan börtön mélyén,
Ahol élve meg nem viradsz:
Egyedül, csöndben, sötétben,
Emlékezzél rá, hogy meghalsz.
Agyvelő, mely kínban őrjöngsz,
Szív, mely remegsz, hogy megszakadsz,
Nyomorék, porban fetrengő:
Emlékezzél rá, hogy meghalsz.
Égnek eltévedt árvája,
Ember, gyarló, gonosz, igaz:
E mostoha rideg földön
Emlékezzél rá, hogy meghalsz.
Ifjuság, szépség, dicsőség;
Csalódás, vész, átok s panasz;
Földi végzet, hamis játék!:
Emlékezzél rá, hogy meghalsz.
Oh nehéz, rút, álnok e lét!
A halál, ez egy jó s igaz;
Mennyország, öröklét, minden!
Emlékezzél rá, hogy meghalsz!