Az operának bejáratánál ott ül két szép szobor. (Halálos vétek, hogy nem márványból faragták.) Ha az a két szobor meg tudna mozdulni, bizonyos, hogy hátat fordítana egymásnak.
Liszt Ferenc az egyik.
Erkel a másik.
Sokszor együtt kellett lenniök, de nem szerették egymást. Erkel különösen azért haragudott Lisztre, mert a Rákóczi-indulónak azt a gyönyörű ellenmozgású menetét, amelyik a Liszt átiratában látható, Liszt tőle vette át. Az Angol-királynő fogadóban mutatta Erkel Lisztnek azt a Rákóczi-földolgozást ceruzás kéziratban és hát egyszercsak megjelenik nyomtatásban Liszt hatalmas átirata, de ebben ugyanaz a fölfogás, amelyet ő mutatott a mestemek. Erkel panaszolta ezt nekem a nyolcvanas évek vége felé.
S beszélte többek között azt is:
Mikor Lisztet kinevezték az országos zeneakadémia vezetőjének, egy délelőtt valami dolgom volt nála.
Amint beszélgetünk, megcsendül az előszoba csengője s belép az inas, vendéget jelent:
- Őfensége Mária Valéria főhercegnő. Liszt elképedve néz az ajtóra. Fölugrik. Már nincs ideje, hogy az előszobába fusson a vendég elé, mert ime, az belép. Csak egy udvari hölgy kíséri.
A főhercegnő vidámságtól sugárzó arccal lép a mesterhez és így csicsereg:
- Kedves mester, hallottam, hogy Budapesten van, és annyira megörültem ennek a hirnek, hogy azonnal bejöttem Gödöllőről, csakhogy az ön művészetében gyönyörködhessek. Megteszi-e nekem, hogy játszik valamit?
Liszt, aki egy szót sem tudott magyarul, leírhatatlan zavarral bámult a főhercegnőre, és zavarában nem tudott egyebet tenni, mint azt, hogy a hasán összefonta az ujjait, és a két hüvelykujjával malmozott.
A kísérő hölgy szólalt meg aztán franciául, hogy a főhercegnő mit akar, s így ült a mester a zongorához.
- De, - azt mondja Erkel, - soha még Lisztnek ilyen melege nem volt az életben.