A Kleist rapszódiái közűl
Itt a tavasz, az ő enyhében
Elolvadt a hó és a jég;
A vizek kristály tükörében
Magát meglátja már az ég.
A megszelídűlt levegőben
Lanyházó esők hullanak,
Melyek a cserén és mezőben
Uj gyöngy gyanánt csillámlanak.
Minden pásztort örömre hoznak
A virágok illatjai,
Midőn körűlte ugrándoznak
A halmokon bárányjai.
A fű a rög alól kicsúszik,
Zőld koronát tol a fején;
Zephyr, mint a habon, úgy úszik
A lágy vetések tetején.
Virágokból szövött ruháját
A tarka rét már hímezi,
Az ezüst csergetegek táját
A gyenge nád béprémezi.
Az erdőknek zőld éjjelében
Ámor kedvtelve tébolyog,
Öröm foly a szellők mentében:
Ég, főld, tenger, mind mosolyog.
Ama Siónál lyánykájával
Szunnyad a pásztor édesen,
Ki őtet gyenge két karjával
Átölelte szerelmesen;
Lágy álom űlt szemek héjára,
Lelkek egymás lelkébe jár:
A csalogány nyájas daljára
Szunnyadt el ez a boldog pár.
-----
Ah, ha ebben a köz örömben,
Mely már elterjedt szerteszétt
Érezhetném én is mellemben
Az öröm legkisebb neszét!
Nem, nem; ő elfut tőlem messze,
Rég elhagyott már engemet,
Nincs oly tavasz, mely elszéllessze
Holtig tartó keservemet.
Én csak a boldogtalanságnak
És kínnak fia vagyok már,
Csak úgy lesz vége ez aggságnak,
Ha a halál síromba zár.
Mert Lilla egy tavasz nyíltában
Én tőlem messze vettetett,
A kiért tudtam hajdanában
Becsűlni ezt az életet. ─
Midőn akkorba mély sebemnek
Kiontottam vérhabjait:
Mért állítád meg életemnek
Széjjelfutott patakjait,
Óh, fátom? hogy éltem végéig
Tudjál engemet gyötreni?
Azért nem kellett egy cseppjéig
A véremnek kiömleni,
Hogy a hízelkedő hiszemben
Tengődtetvén bús napomat,
Elsorvadjak a szerelemben
És holtra sírjam magamat? ─
Hitetlen sors! ki jobbadára
Csak a bohóknak kedvezel,
Kerestelek! de más határra
Futottál énelőlem el:
A szerelem ugyan vállamra
Sebes két szárnyakat köte,
Semmit sem ért; az én láttamra
Még távolabb repűltél te.
Már én téged el nem érhetlek
Futásodnak gyors kerekén,
És soha reá nem vehetlek,
Hogy Lillámat bírhassam én.
---------
Nagyobb sorsra ugyan sokképpen
Tarthatsz te, Lilla! méltó just:
Én elégtelen vagyok éppen
Megjutalmazni egy virtust.
A te bájoló kedvességed,
Mely a teremtés remeke,
S nemes lelked méltóztat téged
A királyok szerelmire;
És sok száz úr, ki pántlikával
És csillaggal díszesedett,
Fellobbanván szemed lángjával,
Párnak választna tégedet.
De ezek, akiken a módi,
A rang és bíbor fénylenek,
Alacsonyszívűek, s valódi
Szerelmet ritkán érzenek.
Nékem nincs semmim, mely a szemnek
És érzésnek tessék nagyon;
De van egy szívem, s e szívemnek
Nemes indúlatja vagyon.
Van egy szívem, mely szerelmével
Még soha sem legyeskedett,
Egy szív, mely a világ kincsével
Fel nem cserélne tégedet.
--------
Ám ígérd azt, óh, fátom! nékem,
Hogy én majd őnála nélkűl
Caesar leszek, királyi székem
Mind a két világ nyakán űl:
Az alávaló büszke lélek
Örűlhet, hogy ily sorsa jött;
Én ővele vígabban élek
A szalmás kalyibák között.
A szerelem fényes várakká
Csinálja a duttyánokat,
A tiszta forrást borpatakká,
Édenné a kopárokat. ─
Hány kastélyt láttam díszeskedni,
Hány város pompája bájolt,
Miólta véled esmerkedni,
Óh, szép Lilla, szerencsém volt!
A szépek ingerlő formája,
Mely másokkal hitet szeget,
Bennem még forróbbá csinálja
Az erántad gyúlt meleget:
Mihelyt elmémben megvizsgállak,
Az ő tűzök bennem meghűl.
Én csak téged választanálak
A főld minden szépe közűl.
-------
Óh, arany kor! melynek folytában
Az aranynak vak fényiről
Semmit se tudtak hajdanában,
Miért futsz a főld színiről?
Most már bizonnyal nyugtatnának
Lillám ölelő karjai. ─
Óh, bárcsak visszahívhatnának
A rimánkodók szavai!
Ah! jőjj vissza! s akkor érettem
Engedd meg azt az egyet is,
Hogy pásztor lehessen mellettem
Az én kedves barátom is. ─
De nem hallgatsz szavamra éppen,
Ó fátom, már már képzelem,
Hogy a szerencse laptaképpen
Játszik mindenha énvelem.
Te hallgass hát, te hallgass erre,
Óh, halál! s vedd ki vámodat.
Mindenkor csak bóldog emberre
Szórod öldöklő nyiladat?
Itt a mellem, jer, fegyvereddel
Nyisd meg elroncsolt szívemet.
Készen állok, éltemet vedd el;
A kín nem rémít engemet.
Amott, hol téged a döglesztő
Levegőn által szívni be,
A sírásóknál s az ijesztő
Temetők sötét gödribe',
Ott, hol az embert az emberrel
Fegyver élére hányatod,
Majd ott kereslek fel jó szerrel,
Ha végórám halasztgatod. ─
S te Lilla! nyögj akkor, így szólván:
„Ah! én keserítettem meg!
"Ő érettem szívből lángolván,
"Szerelme kínja ölte meg!”