Hol vagytok, óh Léthe nyugtató partjai,
Nemtudás, nemérzés csendes határai!
Mely'k sarokba fekszel, óh boldog tartomány,
Hol semmi főfájást nem szűl a túdomány,
Hol legédesb érzés az érzéketlenség,
Hol édesden altat a feledékenység?
Andalgó árnyékkal béborított berek,
Hol ismét emberré lesznek az emberek.
Te, aki másként is, akármeddig élünk,
Holtunk után mindent elfelejtetsz vélünk,
Nyílj meg, áldott vidék, s megszánván engemet,
Fogadd bé előre megfáradt lelkemet.