A tenger szélvészekkel
Kelt dühös csatára,
Lilla kisírt szemekkel
Ült egy kősziklára.
Igéző kellemeit
Setét gyász fedezte,
A hab felé szemeit
Epedve szegezte:
"Tiz holdak eltűntek már
S kilenc hosszú napok,
Hajód, kedvesem, hol jár?
Hol hánynak a habok?
Szűnj meg, kegyetlen szélvész,
Üldözni hívemet,
Oh lásd e szív mint hal, vész,
Lásd s szánd meg ügyemet!
Rád a kalmár, ha kincse
Sűlyed, néz bús szemmel,
De száz világok kincse
Felér-e hivemmel?
Ha a szél olly partra hányt,
Hol az arany terem,
Kedvesem, lelsz pénzesb lyányt,
De illy szeretőt nem.
Mért mondják, hogy minden jó,
Semmi nincs hiában:
A kőszirt mire való
A tenger gyomrában?
Egy hajós sem láthatja
E vad ellenségét,
S hány szívvel sirattatja
Gyászos özvegységét!"
Kedvesét így jajgatta,
Így vítt keservével,
S a tengert árasztotta
Patakzó könyvével.
Egyszer ím a hab hozza
Holt testét hivének!
Mit tesz? Magát áldozza
A tenger mérgének!