A nap arany súgárjai
Vídám fénynyel kedveznek,
A lágy Zephyrek nyájai
Csendesen lengedeznek.
S egész tájunk vidékére
Hintvén balzamillatot,
A tavasz tiszteletére
Tesznek hív áldozatot.
A tél hegyekre, völgyekre
Nem szór már hóhalmokat,
A lezárt folyók kedvekre
Rengetgetik habjokat,
S felköltik vígan zajogva
Flora holt gyermekeit,
Hogy szépítsék mosolyogva
A vidék bús rétjeit.
Gyászát az erdő leteszi,
Felejti veszteségét,
Örömmel magára veszi
Zöldellő ékességét,
S fris gallyakon hintálgatja
Az énekes sereget,
Mellynek ezer víg szózatja
Idvezli a szép eget.
A gyapjas juhok sietve
Ott hagyják aklaikat,
Kis báránykáik bégetve
Kísérik anyjaikat,
S míg ezeknek vídám nyája
Fris fűveken tévedez,
A juhászok furuglyája
Víg nótákat zengedez.
Minden örűl, valamire
Tétovázó szemem néz:
Minden seb sérelmeire
Írt köt egy látatlan kéz:
Egyedűl csak, lelkem fele,
Lízim, mi veszünk, halunk,
Miolta kedvünket vele
Elvitte kis angyalunk!
Bár Elysium mezeje
Virúljon, a hol élünk,
Vagy Amathus zöld erdeje:
Mi ott is gyászt szemlélünk.
Bár a Grátiák hajléka
Légyen, a hol múlatnak,
Mindenütt kisér árnyéka
Annak, a kit siratunk.
A fák nyíló virágára
Ha nézünk kis kertünkben,
Vagy a rózsák bimbójára:
Ő foglal helyt szívünkben.
Ő is szerelmünk virága,
Még ki sem nyílt rózsa volt,
S oh halandók boldogsága!
Fedi immár setét bolt.
A hajnal piros orcái
Ha szépen tündökölnek,
S Phosphorus fénylő fáklyái
Szép nappalt jövendőlnek.
Ő tűnik legott szemünkbe:
Élte ah, mint hajnallott!
Holta melly tőrt ver szivünkbe!
Örömünk melly kárt vallott!
A nap ha ragyogva veti
Felénk dicső szemeit,
Szívszakadva képzelteti
Velünk tekinteteit,
Mellyeknek ragyogványai
Olly sokszor bájoltanak,
S mellyeknek, jaj, szép lángjai
Olly hamar elhúnytanak!
A madarak csevegése
Ha érdekli fülünket,
Nyelvének édes zengése
Ujítja keservünket;
Ének volt minden ejtése,
S oh melly ígéző ének!
Nem szebb víg ömledezése
Az égiek szívének.
Házunknak minden szeglete,
Szobánk, kertünk, udvarunk,
Mezőnk egész kerűlete,
Hol sétálni akarunk,
Minden őtet ábrázolja
Szomorún lenni jelen,
S fekete színnel rajzolja
Tetteit minden helyen.
Szép elméje csirázása,
Kegyes indulatival,
Hizelkedő mosolygása,
Ártatlan játékival,
Szemöldöke, arculatja,
Selyemfürtje hajának
Mindég kísér, s sirattatja
Gyásznapját halálának.
Melly forrón vettük ölünkbe!
Mint kettőzé csókunkat!
Miként mosolygott szemünkbe!
Mint ölelte nyakunkat!
Melly szép délt vártunk előre
A tiszta derűletből,
Melly örömet jövendőre
Az illy boldog kezdetből!
Későn korán azt képzeli
Bágyadt lelkünk magában;
Nyúgalmát sehol sem leli,
Csak epedez bújában,
S csak kedvese sirhalmára
Néz, midőn köröskörűl
A tavasz mosolygására
Minden megujul s örűl.
Oh te, kinek ékes feje
Koszorús virágokkal,
Kinek élesztő ereje
Bír száz meg száz bájokkal,
Kinek égi fuvallatja
Elűzte a mord telet,
Esztendő legszebb magzatja,
Oh mosolygó Kikelet!
Ha égből lejövésedre,
Lelkesek, lelketlenek,
Mindenütt idvezlésedre
Víg színbe öltöztenek:
Ha mindennek derűl fénye,
Oh, hát csak mi maradunk,
Kiknek nem zöldűl reménye?
Csak mi fogyunk, hervadunk?
Ha ezerképen hímező
Mindenható kezedet
Mutatja hegy, völgy, rét, mező,
S minden nyelv zeng tégedet;
Hát csak mi vagyunk borítva
A bú gyászfátyolával?
Csak mi nyögünk szívszorítva
A bánat bús hangjával?
Szent Természet! öröm árja
Rajtad mindenütt ered,
S valami csak tőled várja
Részét, örömben fered.
Csak e két szív ollyan árva,
Hogy bár mindent kezedből
Kért s várt, még is ki van zárva
Anyai kegyelmedből?
Nem, bölcs édes anya, soha
Egy hív gyermekedhez is
Nem voltál te még mostoha;
Nem is lészsz egy hívhez is.
Örök szeretet törvénye
Intézi tetteidet;
Égi bölcseség ösvénye
Vezérli lépésidet.
Hogy békeséggel háború,
Színméz gyilkos méreggel,
Harccal borostyánkoszorú,
Tiszta ég fergeteggel,
Legyen öszveszövetkezve
Történetink rendében
Az égtől ez van végezve
A sors titkos könyvében:
De te tövisek közt végre
Vezetsz mindent, a mi él,
Végetlen gyönyörűségre;
S öröm az a dicső cél,
Melly, mint égi arany alma,
Pályánk végén minket vár:
Öröm minden baj jutalma,
Örömöt szül minden kár.
Az éj gyászos setétsége
Után szebb a fényesség:
Édesb az egek dörgése
Szüntével a csendesség.
S ha szélvészek zúgására
Terhes felhők szakadnak,
A földnek zsírt, s utoljára
Tisztább levegőt adnak.
Minap is, hogy nyúgalomra,
A földet készítetted,
Az esztendőt mély álomra
Mint holtat eltemetted,
A föld gyásznak lett hazája,
Hol minden öröm kimúlt,
S minden hang harmoniája
Vagy bús lett, vagy megnémúlt.
De a tavasz ölelése
A földet felébresztvén,
Lett mindennek éledése,
A mi bágyadt volt és vén.
Új erő, új élet ere
Im mindenütt fakadoz,
Új boldogságnak tengere
Mindenfelé áradoz.
A fák gyenge hajtásai
Megújúlni sietnek,
A zöld ágak sudarjai
Ölelkezni szeretnek.
A rózsák Nymphák módjára
Bámúlják szépségeket,
S Zephyr nyájaskodására
Kinyitják szép kebleket.
Gabonák, füvek magvai,
Mellyek elszórattanak,
S mint halál áldozatjai
A sírban rothadtanak,
Szebb öröm örökségére
Visszanyerik élteket,
S a mezők ékességére
Emelnek zöld fejeket.
A lepék, mellyek fásúlva
Koporsóban hevertek,
Egy kis rövid idő múlva
Aetheri testet nyertek,
S most már sorjában kedvekre
Legelnek virágokon,
S szép örömökről szebbekre
Repdesnek új szárnyakon.
Az erdő, minap hazája
A néma hallgatásnak,
Most lett örömpalotája
S temploma áldozásnak;
S ott, hol a tél fergetege
Megfagylalt mindeneket,
Most víg éneklők serege
Zeng ígéző éneket.
Lágy füvek aszott szárai,
Kemény száraz fakérgek,
Erdők éhhel holt vadai,
Eltapodott kis férgek,
Kertek meghervadt rózsái,
S vélek vesző bogarak,
Kőszirtok mohos sziklái,
S az ott elbújt madarak,
Mindenek, új dicsőségre
Sírjokból feltámadnak,
S szívderítő reménységre
Nekünk új ösztönt adnak.
Mind azt, a minek hazája
Véghetetlen kebeled,
Oh gyermekid hív dajkája!
Boldogságra neveled.
Oh, bizony elhozod végre
Azt a szebb tavaszt is még,
Mellyben örök fényességre
Derűl a boldogabb ég,
Mellyet sem téli mostoha
Idő, sem égető nyár
Nem szakaszthat félben soha!
Hol örök ifjúság vár!
Akkor a mit a dér mérge
Megfagylalt bimbójában,
Vagy a kora kínok férge
Elrágott csirájában,
Annak mennyben ápolgatja
Kegyes kezed virágát,
S halhatatlanság harmatja
Újítja hervadtságát.
Akkor szívünk is kebele
Kedvesére rá akad,
S szeretetünk hív kötele
Többé ketté nem szakad,
Szent örömök forrására
Maga visz szerelmesünk,
S sebünk éles fájdalmára
Írt sírva nem keresünk.
Addig is, a bú ölébe
Dőlve, a melly könnyeket
A kedves hamvak vedrébe
Hullatunk, vedd ezeket,
S öntözgesd velek számunkra
A kevés virágokat,
Mellyek tövises útunkra
Még adnak illatokat.