PHILOSOPHIA IS, REVELATIO* IS
Illy érzések között múlt ki az üldözött
Szokrates kesergő tanítványi között,
Kinek nagy lelke vólt és tiszta erkölcse,
Ez a régi világ feddhetetlen bölcse,
De akit setétnek s kicsinynek találunk,
Mihelyt egy haldokló keresztyént vizsgálunk,
Kit a kitisztázott értelem okosít,
S maga az igazság napja világosít.
Méltó s épületes, ha, akik még élünk,
Egy illyen haldoklót gondosan szemlélünk!
Elégnek ágyához tudnálak vezetni,
Akiről jó példát s tudományt vehetni;
De tégyük most hátrább tíz nappal magunkat
S halljuk végóráján önnön halottunkat,
Kinél a jó lélek magyarázására
Alig akadhatok nemesebb példára.
Így szólt hát e gyenge portestbe öltözött
Szép lélek magához véghörgési között
„Mennybéli lángnak kellemes isteni
Szikrája! hagyd el, hagyd el ezen halál
Alá vetett testet: te játszó-
Eszköze a repeső örömnek,
Búnak, reménynek! Már napod itt vagyon,
Hogy célra jutván, végy diadalmat a
Természeten s a boldog élet
Szent palotái felé emelkedj.
Halld, azt kiáltják fent amaz angyalok:
Jer, drága húgunk, égi rokon, jövel! –
Már én nem esmérek magamra,
Megzavarodtanak érezésim,
Béhúllt szememnek már elaludt tüze,
Híg éltetőim széjjeloszoltanak!
Lélekzetem kezd szűnni. – Óh, hát,
Lelkem! ugyan csak ez-é kimúlni?
A főld előlem távozik, és szemem
Nem látja többé. A magos ég kinyílt
És benne száz kar szérafimnak
Zengedezése fülembe csendül,
Kik általadván szárnyaikat nekem,
Gyors repdeséssel mennybe emelkedem. –
Fúlánkod, óh halál! mutasd már,
És diadalmadat, óh koporsó!”