Kedves drága lélek, levelemet vedd el,
Mely hangzik egyedűl csak a te neveddel!
Ebből megértheted hozzád hívségemet,
Hogy kivűled nálam világ szép nem lehet.
Lánggal ég éretted szívem belső része,
Kedves tűz e' nékem, csak hadd is eméssze.
Így kiáltoz bennem a meggyúladt lélek,
Mással, ezerrel is, soha nem cserélek.
Te vagy első, kinél verseim hevernek.
Eddig másnak írni tartottam tehernek.
Téged ítéltelek legméltóbbnak erre,
Mert párod nem lelem, bár nézzek ezerre.
Szemem szemed közzé mihelyest tekintett,
Mintha olajt tűzre hintnének egy pintet,
Oly erőben szívem fellobbant hirtelen,
Ezer Cupido is látszott rajtad jelen.
Én megvallom, benned akármit sajnáljak,
Nem elég, hogy reád csak egyszer felgyúljak,
De lett érted szívem már lobogó fáklya,
Szerelmeddel meg nem telhető papzsákja.
Szellőt hajt tüzemre minden pillantásod,
Új sebbel szívemet vérzi mosolygásod.
Egyszóval, manéros magad viselete
Engem szerelmednek lánca alá vete.
Elfogád egészen, kedves, én szívemet,
Mihelyt legelőször vetél reám szemet.
Mert csínos termeted olyan igen tetsző,
Hogy aki kimetssze, nincsen olyan metsző.
A festő nem talál oly formát, figurát,
Mely ábrázolhatna neked olyan formát.
Ama gyenge szűz is, maga a természet,
Mikor téged formált, talán elenyészett,
Mert legkisebb rész is benned egy oly remek,
Melyen elbámúlva megállnak a szemek.
Ábrázatod fejérb a téjnek habjánál,
Tetszősb az Admetus kisebbik fiánál.
Kedves rózsaszínét a rózsa elveszti,
Aki ezt tündöklő orcádhoz ereszti.
Óh gyöngyöm, múlatni gyönyörűség veled,
Gyönyörűségemet naponként neveled.