Kiben az szeretőjétől való elváltán kesereg, féltvén, és itt az lelkéhez is hasonlítja
1 Azmely keresztyén hű, s kiben nincs hamis szű, lelkét ördögtől félti,
Nem csuda, én is hát hogy féltem Céliát, midőn gonosz késérti,
Mert csak ő az lelkem, csak ő jóm énnékem, éltemet ő segéti.
2 Óh, siralmas szállás, kit keserves válás szegény fejemnek rendelt!
Immár hová légyek, s ölemben kit végyek, ha szántalan bú terhelt?
Óh, szerencsétlen nap, ki elragad és kap attól, ki híven kedvelt!
3 Szerelmesétől vált, nem csuda, az halált hogyha fejére kéri,
Mert bújában halál orvosságot talál, fájdalma végét éri,
De az szörnyű válás végtelen kínvallás, szívét örökké sérti.