Ti boldogak ott künn a temetőben,
Kik alusszátok örök éjetek;
S én boldogtalan, szánalomra méltó,
Hogy köztetek még most sem lehetek!
Oh, mert ki nem fogy az inségnek árja,
S az üldöző sors soha sem pihen,
Egyik csapása a másikat éri,
S ki tudja, mennyit bir még el szivem.
Ha el nem vérzett, nem szakadt meg eddig,
Mi van még hátra, mi fog jönni még?
Mi lesz, s milyen lesz az az utolsó csepp
Mikor megtörve igy szól majd: elég!
Ti boldogak ott künn a temetőben,
Kik már nyugosztok, kiszenvedtetek;
S én boldogtalan, szánalomra méltó,
Mikor leszek már én is köztetek?