A balatoni nympha
GRÓF TELEKI LÁSZLÓHOZ
midőn a Balatonra szállott
Üdvezllek, Teleki, nádligetim között,
S vígan nyujtom ezen tölgykoszorút neked.
Vígan zengeti el nádsipom énekét,
S e szent csészevíz áldozik.
Hősek magva! nemed tiszteli a magyar.
Él még benned ama régi Szilágyi vér,
Melly Pannon letörött trónusa talpkövit
Még egyszer leraká dicsőn
Corvinban, ki hazánk Bellerophonja lett,
S a vakságba merült századok éjjelén
A mennyből lehozá Delphi szövétnekét,
S meggyujtá Buda ormain.
Ennek fénye fajod nemzeti bélyege.
Ez buzgatta ama főpapi lantverőt
Pécs szent erdeiben, szent palotáiban,
S ez gerjeszti te melledet.
Minos rejteke volt a te nagy iskolád:
A villám ura ott iktata Parthenon
Felsőbb pitvariba, s béavatott szemed
Függött Palladiumjain.
Láttad Deukaledon fennyen uralkodó
Hullámit s koronás Albion árbocit,
A bölcs nép felemelt lelke csudáit és
A törvény diadalmait.
Lásd e tájakat is, mellyeket e napon
Kormányodra bizott a haza istene;
Nézd a puszta virányt s tunguzi vad lakost
S a szörnyek fene nyomdokit. -
Nem tenger, nem egyéb helyhezet alkotá
A nagy népeket és nagy birodalmakat:
Minden nép, ha javát ismeri, nagy, szabad
S boldog minden időn s helyen.
A nép, hogyha szabad, s virtusi nincsenek,
Gyermek, mely keziben kést s üszököt visel;
S egy rút törpe, gigászkarddal: az éget, öl,
Ez vázkép, s kacagást okoz.
A fényes Latium s Spárta kevély feje
A virtus meredek bércein ötle fel;
Pallas fegyvere nyit útat oda, s lehull,
Amit nem fedez aegise.
Tedd a durva getát a Tiberishez, és
A hét hegy lakosit Bosporus öblihez:
Barlang lészen amott a Capitolium,
S itt új Róma emelkedik.
Menj! megcsillapodott a zaj előtted, és
Szendergő suhogás váltja fel a morajt;
Nézd, a kék Badacson lassu Favónt lehell,
S nem küzd a Tihany ősz foka.