A nap feküdni készült a szőlőhegy mögött:
égő-vörös fátyol-ingébe öltözött.
Május volt. Kéklett az orgonafák lombja.
Sárga cserebogár keringőzött dongva.
És mi a kispadon, az eperfa alatt
virágot kötöttünk, holmi pitypangokat.
A nap lassan beledőlt szép selyemágyába;
violaszín-szárnyon jött az est nyomába.
Homlokán egy gyémánt ragyogott remegve; -
fényes réz-sarlóját magasra emelte;
s lenn és fenn árnyékot terített árnyékra,
mígnem övé lett a föld minden tájéka.
Vilma a szép esti csillagon merengett.
És szólt: Mondja, mi az? Laknak-e ott
lelkek?
Az éjjel erről a csillagról álmodtam...
Ha egyszer meghalunk, megállunk-e ottan?
És látom-e magát, ha én megyek elébb?
Ezt mondva, vállamra hajtotta a fejét.
Harangoztak. Aztán csönd lett a világon.
Álomszellő lengett át minden fűszálon.
Nem hallatszott más, csak a fák susogása:
s egy-egy cserebogár édes-bús dongása.