Letűnt ifjúságom édes arany álma,
Hervadt szivtavaszom első ibolyája.
Eltem hajnalának első harmatcseppje.
Szivem gyöngyvirága, lelkem nefelejtse.
Elsötétült egem egyetlen csillaga.
Mely lelkemre áldást s malasztot ragyoga,
Téged feledjelek ?!
Tied volt arczomnak első pirulása,
Ébredő szivemnek első dobbanása,
Tied kebelemnek legelső fohásza.
Első hevülése, első égő vágya,
Tied mosolygásom, tied első könyem,
Tied — a tied volt az én egész lelkem,
És én feledjelek ?!
A felkelő napnak ragyogó sugara,
A szelid hold méla, ábrándos világa,
Az öröm, mely a pacsirta dalában szól,
A bánat, melyet a fülmile panaszol,
A tavasz virági, csillagi az égnek:
Téged emlegetnek, te rólad beszélnek —
És én feledjelek ? !
Oh te legszebb álom ! te legszebb valóság!
Te legédesb bánat, — te fájó boldogság!
Te feltalált pokol, — te elveszett éden !
Te fenmaradt sugár az elborult égen '.
Imádva borul le te előtted lelkem :
Te legszentebb emlék — oh első szerelmem!
Soha nem feledlek !