Mig még vesszőn lovagoltam,
Minden nyomon tüdérvárt
Leltem, o melly boldog voltam!
Velem hány szép öröm járt!
Öröm vetette ágyomat
Mikor fekünni mentem;
Öröm űzte el álmomat,
Ha reggel felserkentem.
Sem kincs sem hirnév nem kellett,
Sem semmi pompa fénye,
Kedves pinckem s lapdám mellett
Tölt szivem minden kénye.
De hogy serdülvén kezdettem
Kevélyen paripázni,
A gond együtt ült mellettem,
S nem volt mód azt lerázni.
Cseren, bokron, mint vitt az út,
Észvásárra ügettem,
S nagyravágyástól sarkantyút
S erénytől köntöst vettem.
Mit ért? nem soká magamon
A szép köntös rongygyá vált,
S a sarkantyu rest lovamon
Vérző sebeket csinált.
Az örömök, kik nevetve
Elébb önkényt követtek,
Most, bár drágán megfizetve
Ritka kísérők lettek.
S a régi nyájas kellemmel
S hűséggel egyik sem birt,
S a bánat beesett szemmel
Gyakorta nyomokban sirt.
Ekkor kesergve sorsomat
Magányomba rejteztem,
S mint orvosoljam bajomat
A bölcseket kérdeztem.
Ezek a philosophiát
Dicsérték, megpróbáltam;
De nála csak sok szófiát,
Hasznos írt nem találtam.
Nőttön nőttek aggságaim
Majd pénzre tisztességre
Ásítoztak vágyásaim,
Majd deli feleségre.
Meglett a miért epedtem.
Lett tisztség, s terh mellette.
Lett pénz, s erőmből fizettem,
Dézmát s adót érette.
Egy lány, kit minden bájával
Venus felékesített,
A szerelem myrtusával
Koszorúzván férjjé tett.
Boldog vagy most, ezt gondolám,
Repülj öröm karjába -
Hiu hit! Kemény oskolám
Most fogott vas igába!
Míg nyájasan csókolgatott
Első hetekben párom,
Még addig nectar itatott
S aranyos volt a járom.
De miolta a ravasz szép
Lön éltem istennéje,
Boldog egek! hány bu s gond tép,
Mint hány a habok kéje.
Melly harcot kell kiállani
Gyenge okosságommal,
Mint vágyok partra szállani
Rongyollott csónakommal!
Eddig ekkép folyt életem,
Igy foly ezután is már;
Mi hát az, ha fontra vetem?
Hosszu tél és rövid nyár.