Mikor te, barátom, égi mulatságot
Parnassuson leltél, s onnét szép virágot
Hoztál a barátság szentelt oltárjára,
Mellyet szedtél kedves Elízám számára:
Akkor én, mély sebem éles fájdalmában,
Meghitt cypruserdőm gyászos árnyékában
Ülvén, mint az őszi levelek hervadtam,
S jó édes anyámért könyveket hullattam,
Kit oh! korán elzárt a mindnyájunk anyja,
S ki szívemnek több volt, mint a föld aranyja!
Mint mikor az éjnek vak sötétségében
Cynthia megjelen legkegyesb fényében;
Ritkúl a homályok csoportos fellege,
S szebben mosolyog a csillagok serege:
Így te is, mutatván nem vélt barátságot,
Gyász szívemben gyújtál nyájas holdvilágot,
S száz áldások árját öntvén kedvesemre,
Enyhítő balzsamot hintettél sebemre.
E szeretetért hát néked és azoknak,
Kik veled koszorút fűztek barátjoknak,
Buzogván hozzátok forró tisztelettel,
Örömmel áldozom viszont-szeretettel;
S minthogy szemmel látom Bellona fiait
A szelid Musáknak szeretni titkait,
Dicsekedve fogom mindennek mondani,
Hogy ama kivánt nap már kezd hajnallani,
Mellyen hazánk látja öröm özönében
Illeni a tollat vitézi' kezében.