Életed kockája kettős hatot mutat,
S most is gyorsan járod az írói utat;
Bár az agg kor hóval fedezi fejedet,
Fiatalkori kedv éleszti szívedet.
A tudósok között valódi phoenix vagy,
Eszed régi dísze most is egyaránt nagy;
Felhők nélkül ragyog egészséged ege,
Vigan múlat nálad a tréfák serege.
Csipős satirát zeng lantodon minden húr,
S bár minden új nyilad új bohóságot szúr;
Mégis, minthogy elméd méltóságát érzed,
S a bűnt, nem a személyt, s azt is szánva vérzed,
Megharagudni rád, o páratlan csuda!
Még soha egy okos teremtés sem tuda.
Ezerszer mondja bár más, hogy a szépeket
Csak ifjak bájolják: én kilenc szüzeket
Ismerek, kik téged most is úgy szeretnek,
Mint míg fia voltál a szép kikeletnek;
Mert isteni tüzed olly erőben éltet,
Melly benned győzelmes Alcidest szemléltet.
Az a mi vagy, s mit tészsz, bizonyos reményt ád,
Hogy hetvenen túl sem némul el víg hárfád.
O soká vidíts még szíveket általa,
S Nestoréként nyúljon életed fonala.