„Ne, ne! megöl az álom; hagyj alunni!”
– Mond, – félig alva már, az édes lyányka,
S reám borúl, s elszunnyadt karjaimban.
Én engedek, s a kedves terhet, össze-
Füzött karokkal tartom átszorítva,
S számlálom szive minden döbbenését.
De végre virrad. Hahh, egy mély fohász, és
Utána csók, egy néma, kínjaimnak
Felhozza végét, és a várt jutalmat.