Míg én remetei magános cellámban,
Számlálgatván minden szemfövényt órámban,
Komor felhő alá búni szép napomat,
S korán elhervadni látom tavaszomat:
Addig te a szépség mennyei nyomain
Égig emelkedel elmédnek szárnyain.
Igazság szerelme hevíti mellyedet,
S dicsőség laurusa tetézi fejedet!
Oh vajha gyönyörű példád ösztönére
Szent lángra gyúladna erem fagyos vére,
S dicső ecsetedtől, mellyel tudsz bájolni,
Én is tanúlhatnék szíveket rajzolni!
De az egek engem, keményen büntetvén,
S e tömlöcbe, tőled távol, számkivetvén,
Amaz örökké zöld édenből kizárnak,
Hol szépség s igazság kezet fogva járnak.