Tihanyi Pista fölkerült Pestre. A falusi iskolában nem jutott tovább a betük tudományánál. Még abban is csak annyira, hogy a kétlábu n-betüt és a háromlábú m-betüt mindig összecserélte. Nem értette, miért jár az egyik három lábon, amikor a másiknak kettő is éppen elegendő.
Utána sok-sok idő telt el, amikor Pista újra begurult egy hintón a régi pajtások közé.
Éppen vizsga volt aznap az iskolában. Édesanyja elvitte Pistát, lássa többet tudnak-e, mint a pesti gyerekek.
Pista erre az alkalomra felöltötte a legszebb ruháját. Összeszedte az összes irkáit. Berakta a táskájába. Azután melléje az olvasókönyvét. A számtankönyvét. Utána betette azt a két mesekönyvet is, amit karácsonyra kapott a Jézuskától. Majd a palátábláját is előkerítette egy befőttes üveg tetejéről és becsúsztatta a könyvek mellé. Édesanyja, mikor meglátta, hogy Pista a palatábláját is viszi, megkérdezte:
- Minek az a tábla, fiacskám? Hiszen rég nem írtok már palavesszőveI. A társaidnak sincs táblája egynek se.
Pista erre azt felelte:
- A táblát csak azért viszem édesanyám, hogy megmutassam neki utoljára az osztályt. Hadd búcsúzzon el a táblám is a régi elsősöktől.
Igy aztán anyuka nem bánta, Pista bármit rak a táskájába.
Pista megint együtt ment Juliskával. Juliska azóta nagyocska lány lett. Pista nem merte egész úton megszólítani. Már az iskola kapujánál voltak, mikor Pista kérdezte:
- A versedet tudod?
- Tudom bizony, - felelte halkan Juliska.
- No, majd meghallom.
A tanítóbácsi Cserepes Lacit szólította elsőnek.
Laci bátran lépett ki a padból. Odaállt a tanítóbácsi elé. Meghajolt. És rákezdte:
ÚTBAN A HAZA FELÉ.
I.
Honnan jöttek a magyarok
Épp most ezer éve?
Honnan jött a nagy üstökös
Csillag fel az égre?
Honnan jön a földrengető
Villámszóró vihar?
Európa kapujánál
Áll tengernyi magyar.
Európa kapujánál
Sisakerdő fénylik.
- Kik vagytok és mit akartok? -
Remegéssel kérdik.
- Atillának unokái.
Örökünkbe szállunk.
Adtok nekünk szabad utat
Vagy magunk vágjunk?
Összedugja sápadt fejét
A muszkák sok vénje.
- Adunk nektek szabad utat,
Isten legszebb népe.
Adunk nektek szabad utat
Kiev városáig.
Tovább aztán, hogy mehettek,
Majd otthon megválik.
Megindul be a magyar nép
Tengernyi nagy árja:
Mint egy ezüst-nádas csillog
A sok kard és dárda.
S közepén meg mintha lengő
Rózsasziget volna.
A szép magyar asszonyokat
Ökör, bivaly vonja.
Asszonyokat, gyermekeket
Szőnyeges szekéren,
Még a nap is, hogy letekint,
Mosolyog az égen.
Lódübörgés, fegyvercsörgés,
Dal, zene és lárma,
Csengő-csengés, kacaj, beszéd,
Kürtök harsonája,
Egy zsivajjá elegyíti
A sereg két szárnyát.
Elől megyen fehér lovon
A hatalmas Árpád.
II.
Hányi-veti gőgös ember
A kievi herceg.
Alánéz a bástyájáról
És imigyen henceg:
- Lóduljatok vissza innen,
Kutya meg a mája!
Az én földem nem országút,
Hogy mindenki járja.
Megáll Árpád a fal előtt
Aranyos ruhában,
Reszket a nagy gyémántforgó
Ezüst-sisakjában.
Int. S elnémul mögötte a
Hadak minden sora.
- Ez a nép csak előre megy,
Visszafelé soha.
S ahol országút még nincsen,
Majd tapos magának.
Így szól Árpád. Mennydörgés volt
A hangja szavának.
Kardja villant s a sereghez
Így kiáltott: - Rajta!
... Fölviharzott a förgeteg
S szállt ezernyi szablya.
A hágcsókon, mint a méhek
Gomolygó tömege,
Ellepték a vár falait.
Nyüzsögtek fölfele.
Ember embernek a hátán,
A tégla se látszik.
Ijedtében a sok muszka
A pincébe mászik.
- Rajta! - kiált a herceg is.
De a katonái
Alig bírnak félelmükben
A lábukon állni.
Döng a kapu, omlik a fal,
Remeg még a föld is,
A kievi herceg arca
Sárga is, meg zöld is.
Kapkod ide, kapkod oda:
- Űssétek, verjétek!
Fogadott kún katonái
Voltak csak vitézek,
Kirohantak a kapun
És rá a magyarokra.
Küzdött a két bátor sereg
Összekavarodva.
Sokan voltak ám a kúnok
S mind markos legények.
Mögöttük a muszkák is most
Fegyverre kelének.
Hullott a nyíl, mint a zápor,
Csattogtak a kardok
És a szörnyű nagy csatázás
Egész délig tartott.
Mikor a nap delelőre
Megállott az égen,
A herceg már ott könyörgött
Árpád előtt térden.
Ott könyörgött Árpád előtt
Kezét összetéve:
- Ne vedd el az életemet,
Magyarok vezére!
Árpád büszke pillantással
Mérte őtet végig:
- Te leszel a kalauzunk
Atilla földjéig.
Itt egy kicsit megpihentek.
Lovat abrakoltak;
Maguk is a bogrács mellett
Vígan falatoztak.
Ami adót hamarjában
Kievre vetének,
Három arany jutott abból
Mindegyik vitéznek,
Három arany meg egy kulacs
Tüzes, nemes óbor.
Egynémelyik legénykének
Sok is volt a jóból.
Amikor a kieviek
Visszatakarodtak,
Előálltak vezérei
A szétvert kúnoknak.
- Dicső Árpád, béke velünk, -
Imígyen szólának -
Láttuk: nem fajult el vére
a nagy Atillának.
Hazátlanok vagyunk mi is,
Bolygó zsoldos népek,
Csatlakoznánk zászlód alá,
Ha meg nem vetnétek.
Felelt Árpád: - Derék kúnok,
Mind szálig vitézek,
Mint testvérek jöttök velünk
S nem mint zsoldos népek.
S ha Atilla földjét majd
A magyar elfoglalja,
Tinektek is örök helyet
Kerekítek rajta.
Tas vezér a kürtjébe fujt.
Indulót jeleztek
Árpád lovát vezette az
Alázatos herceg.
Elmondta Laci hiba nélkül. Nem úgy mint a vízfolyás. Még annál is szebben. Hangsulyosan.
Kicsit szepegett ugyan az első soroknál. De aztán úgy neki lendült, hogy minden anyuka irigyelte: miért is nem az ő fiácskája ez a Laci? Mikor aztán Laci végzett a verssel, a sok látogató közül egy ősz bácsi odament hozzá, megcirógatta az arcát és ezt mondotta:
- Jól van, édes gyermekem. Örülök, hogy a tanítóbácsi ilyen jó hazafiaknak nevel benneteket.
Erről a bácsiról mindenki tudta, hogy sok csatában megfordult. Tele volt a melle éremmel. Arany éremmel meg ezüst éremmel. Azért cirógatta meg a Laci gyereket, mert érezte, ha Laci megnő, éppúgy szembe mer fordulni majd az ellenséggel, mint ő valamikor.
Utána a tanítóbácsi Kenyeres Marcit szólította ki a padból.
- No mondj te is verset! - mondotta neki. - Azt a verset, amit legjobban szeretsz.
Kenyeres Marci meghajolt és hangosan rákezdte:
MUZEUMBAN.
Ócska rongyos zászló
Ott áll a sarokban
Rozsdás fegyverek közt
Búsan, elhagyottan.
Föl-alá tolongó
Tarka úri népek,
A rongyos zászlóra
Alig-alig néznek.
Egy fehér szakállu
Öreg ember hátul,
A rongyos zászlóra
Könnyes szemmel bámul.
Én szép dicső zászlóm
Csakhogy újra látlak!
Te fennen lobogó
Lelke a csatáknak!
Emlékszel-e régi,
Régi hordozódra?
Én szép dicső zászlóm,
Szabadság zászlója.
Kenyeres Marcit a bácsik nénik majd szétszedték. Olyan szépen elmondta a költeményt. Az öreg vitéz most nem ment Marcihoz. Ott könnyezett a székén, annyira szívére hatottak Marci szavai.
- No Juliskám, hát te mit tudsz? - fordult az esperesbácsi Juliskához.
A tanítóbácsi Juliskának is mondott egy verscímet.
Ezt:
HÁBORU ÁRVÁJA.
Fészekből kiesett madár - a nevem.
És én nem tudom: mi történt velem?
Annyit sírtam, a szám is bele fáradt:
Jaj, nem találom apámat, anyámat.
Az éjjel mégis láttam apukám.
Kard volt a kezében, seb a homlokán.
Nézett. Szeméből a könny kiesett.
- Apukám édes, fáj-e a sebed?
- Nem fáj! Szégyelleném, ha fájna.
De búsít, hogy a hős gyermeke árva.
Ha kenyeret kérsz, van-e, aki hallja?
A nyoszolyád tán tüskebokor alja?
Ha sírva fakadsz, ki ölel szívére?
Oda borulsz az országút kövére.
- Apukám, - mondtam, - hát már ez se fájjon:
Láthatod, hogy hálok puha fehér ágyon.
Kenyér ha kell, egy egész nemzet adja.
S ha sírok, mindig lesz, aki meghallja:
Bárki is az, ki karjait kitárja,
Krisztus szívére borul minden árva.
*
Az utolsó sorokat Juliska már könnyezve mondotta. De sírtak az anyák is mind. Az ősz vitéz megcsókolta Juliska arcát. Utána a jelenvoltak valamennyien.
Tihanyi Pista pedig belenyúlt a táskájába. Előhúzta onnan a Jézuskától kapott két meséskönyvét és édesanyjára pillantott:
- Egyezz bele, hogy Juliskának adjam.
- Add, fiam, add. Hadd legyen ma boldog ő is.