Isten veled hát tünő ifjuságom,
Ha meg kell lenni, ám hát hadd legyen!
Ha itt az óra, mért tartóztatnálak,
Hogy el ne hagyj még, mért könyörgenem.
Mit vesztek véled, mit viszesz magaddal,
Mit az élet még el nem ragadott;
Álarczod csak, mi most lefoszlik rólam
Lényed, valód már régen elhagyott.
Miért sima homlok ott, hol már a szivben
Mély barázdákat vont a szenvedés?
S az égő szem, kihalt, sötét kebellel,
Nem sirok fölött tánczoló lidércz?
Mért viruljon még rózsapir az arczon,
Ha sötét gyászba burkolt a kedély?
És a mosoly mit jelent ott az ajkon,
Hol a szív többé nem hisz, nem remél? —
Ez ősz hajszálak barna fürteim közt,
Miként hópelyhek téli föld felett,
Hadd sűrűdjenek! rég megilletik már
Pihenni vágyó, fáradt fejemet.
A kikeletnek, nyárnak elteltével,
Hervadni látjuk a természetet,
Melyet az ősznek muló percze
Téli sírjához közelebb vezet.
S én üdvözöllek, oh ősz, üdvözöllek,
Rég várt vendégem vagy te énnekem,
Te az enyészet, mulandóság képe,
Hadd elaludnom csendes kebleden!