Szende lény, Isten hivatott kegyence,
Őrködő szemmel ki lebegsz fölöttünk
Üdvözöl téged dalom, és magasztal,
Mennyei szellem.
Menten a földnek salak ingerétől,
Szűzi fényedben delien ragyogsz te,
Isten országát cselüző gonosztól
Karjaid óvják.
Mennyi vész hárul fejeinken öszve,
Dajka pólyánktól siri szemfödélig!
Ám te szárnyaddal paizsúl födözvén
Pártolod éltünk.
Kisdedek keblét te korán megíhled,
Lész erény útján kalauz barátjok,
Hév áhítattal, hogy az üdv ölébe
Szálljanak egykor.
Jó sugalmidnak hiven aki enged,
Furdaló bűn nem veri föl nyugalmát,
S tiszta lelkében honoland az égnek
Békemalasztja.
Oh lebegd, kérlek, körűl a hivőket,
Buzgalommal kik veszik e soroknak
Szent tanulságit, s egyenítsd előttök
A rögös ösvényt.
A fogékony nő-kebelek virányin
Fejtsd ki a vallás nemesebb csiráit,
Bájhatalmokkal hogy utódaikra
Hintsenek áldást.
Hitben ők első szelid oktatóink,
Kiknek Isten lágy sziveikbe önte
Hajlamosb ösztönt kegyes indulatra,
Szent bizalomra.
Légy ez érzelmek meleg ápolója,
Hintsd el a mennyből lehozott igéket:
A vetett magból zamatosb gyümölcsök
Bőve tenyésszék.
S mint piros hajnal, ha mosolygva feltűn,
Új varázsdísszel kiesít mezőket:
Úgy te nők keblét az erények égi
Gyöngyivel ékítsd.