Ugyan tehát mit érsz azzal,
S mi hasznod e munkába,
Hogy kincseid nagy halmazzal
Gyűjtöd bé a ládába?
A te szívednek bálványja
Az epesztő fösvénység,
Gyötör csalárd ragyogványja,
S titkon öl a szegénység.
Te a felsőbbek udvarát
Éhen és szomjan lesed,
A nagyok záros pitvarát
Szívszakadva keresed.
Melyben azoknak lábait
Örvendezve csókolod
S ezzel hiánosságait
Érdemidnek pótolod.
Te nem sajnálsz mászni porba
S másoknak rabja lenni,
Csak hogy szabad légyen sorba
A több rabokkal menni.
S eképpen nyert érdemeid
Ruháidra varratod,
Szolgaságod szép jeleit
Azokon fitogtatod.
Végre fellengős palotát
Rakatsz a felhők között,
Amelybe bíbort s tafotát
Az öt világ kötözött.
A szegénytől gráciádat
Sok grádicsra emeled,
Tőle készűlt palotádat
Még magad is tiszteled.
De légyen ez a szerencse,
Légyen tiéd, barátom!
Sorsom ettől az ég mentse.
Becsesb az én sajátom.
Egy helyhez nem kötelezem
Én gyönyörködésemet;
S így magam le nem vetkezem
Szabados tetszésemet.
Minden, ami csak szépíti
Az egész természetet,
Bennem a gondot enyhíti,
Ha rabszíjjára vetett.
Az éneklő madarkákkal
A szép napot tisztelem
S a csendes etéziákkal
Élesztgetem kebelem.
Ha sétálok, szép útamon
Liliomon sétálok
S kevélykedve a Salamon
Dicsőségén járkálok.
A hegyek hűs forrásai
Lelkem feléleszthetik,
Ezt a gazdagok borai,
Óh, ezt ritkán tehetik.
Édes anya a természet,
A bujaság mostoha,
Ez legtöbbször elenyészett,
Az nem változik soha.
A gyönyörűség karjait
Itt kinyújtja énnekem,
S pengetvén lantom húrjait,
Édesíti énekem!