Mig még Amália mezőnknek gyermeke
S csupa jóság s kegyesség remeke,
S minden pásztor szemfénye volt,
Akkor melyén csak egy virág bájolt;
Míg nyáját énvelem legeltette,
A dalokat tüzesen szerette,
Mellyeket én dicső szépségére
Írtam, pedig sokszor kérésére.
De most hízelkedők körűl
Midőn hívságoknak örűl,
Most csak szeret fényes gyémántokat,
Nem kedvel már kerti virágokat,
Körűlte már csapodár sereg jár,
Szíve bírásából kizár,
Dalom még olly szép legyen bár,
Ismeri szépségét, engem nem már.