"Húnyik a nap, pirul az ég,
Intesz, édes enyhelyem!
Megyek, megyek, ah, elég rég
Vonza feléd kebelem.
Te vagy az én kis világom,
Virágim szép ligete!
Gyermeki víg munkásságom
S elmém első képzete.
Hozzád jövök, ha szívemet
Aggodalom terheli,
Hozzád, ha rám öröm nevet,
S kezem lantját emeli.
Szép alakid szemlélete
Új világba andalít,
Nyílt kelyheid lehellete
Illatözönbe merít.
Itt élnek eltűnt rémeim
Gyermeki jelképekben,
S kedves titkos két betűim
A mindig zöld szívekben.
A bús ciprus árnyékában
Az urnák s nefelejcsek,
A két hív szivek láncában
A viola-bilincsek.
Így alkota ifjú lelkem
Egy szebb virányt magának,
Hol égi gyönyör s szerelem
Szebb rózsái nyílának. -
De csakhamar felriadtak
Rémledező szemeim,
S karom között eloszlottak
Tündér álomképeim.
Óh, mint sírtam, barátnéim,
A szerelem könnyeit!
Mint ittátok, virágaim,
Szívem égő csepjeit!
Hervadtatok, hervadtam én,
Míg rabláncom szaggatám,
Míg a csalfa, büszke remény
Bábjait elhányhatám.
Óh, nem jó halandó szemnek
Az eget megmutatni,
S a lepkeszárnyú gyermeknek
Égi szárnyakat adni.
Nehéz a mennyet elhagyni,
Pedig le kell hullanunk!
Jobb a hív földön maradni,
S rózsákat itt szaggatnunk.
Nem álmodni, hanem élni
Illik e szép világon:
Méh-ajakkal mézet lelni
Lehet minden virágon.
Egyik hervad, másik nyílik,
Mindenik csak tünemény;
Annak nyílik a legszebbik,
Aki szabad s víg, mint én.
Szabad pedig ki-ki lehet,
Míg fejét, - de hol vagyok?
Lilim még istenné tehet,
Legyen, legyen, hallgatok."