Delicta maiorum immeritus lues Romane!
Romlásra indult hajdan erős magyar!
Nem látod, Árpád vére miként fajul?
Nem látod a bosszús egeknek
Ostorait nyomorult hazádon?
Nyolc századoknak vérzivatarja közt
Rongált Budának tornyai állanak.
Ámbár ezerszer vak tüzedben
Véreidet, magadat tiportad.
Elszórja, hidd el, mostani veszni tért
Erkölcsed, undok vípera fajzatok
Dúlják fel a várt, mely sok ádáz
Ostromokat mosolyogva nézett.
Nem ronthatott el tégedet, oh magyar!
A vad tatár khán xerxesi tábora
S világot ostromló töröknek
Napkeletet leverő hatalma.
Nem fojthatott meg Zápolya öldöklő
Századja s titkos gyilkosaid keze,
A szent rokonvérbe ferösztő
Visszavonás tüze közt megálltál.
Mert régi erkölcs, spartai férfikar
Küzdött, vezérelt förgetegid között,
Birkózva győztél, s Herkulesként
Ércbuzogány rezegett kezedben.
Most lassu méreg, lassu halál emészt.
Mint a kevély tölgy, mellyet az éjszaki
Szélvész le nem dönt, benne termő
Férgek erős gyökerit megőrlik,
S egy gyenge széltől földre teríttetik,
Így minden ország támasza, talpköve
A tiszta erkölcs, mely ha megvész,
Róma ledűl s rabigába görbed.
Vallástalanság rút szüleményei,
Erkölcstelenség, minden utálatos
Förtelmek áradnak hazánkra,
Régi nemes magyarok porára.
Fegyverre termett szép deli ifjuság
Kardforgatásban nem gyakoroltatik,
Nem tud nyeregben nem tud ádáz
Táltosokon leragadva szökni.
Eldődeinknek bajnoki köntösét
S nyelvét megúnván, rút idegent cserélt,
A nemzet őrlelkét tapodja,
Gyermeki báb puha szíve tárgya.
Oh, más magyar kar mennyköve villogott
Attila véres harcai közt, midőn
A fél világgal szembeszállott
Nemzeteket tapodó haragja.
Más néppel ontott bajnoki vért hazánk
Atlassa, Árpád, a Duna partjain,
Oh, más magyarral verte vissza
Nagy Hunyadink Mahomet hatalmát!
Akkor vitéz hírt, férfias érdemet
Szerzett az ifju Hercules útjain,
Mast íme - oh, szégyen, mivé lett -
Módi majom, gunyolásra méltó.
Átok reátok, Harpia fajzati,
Erkölcseinket vesztegető fenék!
Fessen le hív Gvadányi tolla,
Nemzetemet gunyoló bolond korcs!
De jaj, csak így jár minden az ég alatt.
Forgó viszontság járma alatt nyögünk,
Tündér szerencsénk változandó,
Hol mosolyog, hol utálva néz ránk.
Felforgat a nagy századok érckeze
Mindent, leromlott a hires Ilion,
A büszke Karthago hatalma,
Róma s erős Babylon leomlott.
Volt olly idő már, melybe' nemes hazánk
A legmagasabb polcra emelkedett,
Jön olly idő, amelyben elszórt
Hamvaiból gyülevész kavarc kél.