Esmérek én egy vént. Ki az? - neve nincsen,
Régen eladta már eztet is a kincsen,
Sőt míg bírt is vele, magába tartotta,
Mert mondani másnak ingyen sajnállotta.
Űl pénzes ládáján sovány ábrázattal,
Tisztelvén Mammonát örök áldozattal.
Most is sóhajtásit azért hármoztatja,
Bérben a levegőt hogy ki nem adhatja.
Imádó szemekkel néz rakás pénzére,
Neheztel, hogy tágas házába béfér e'.
A bús gond béesett orcájába hever,
Mérget kedveltető kincseiből kever,
Mellyeknek olly sárgák sóvárgó gödrei,
Mint az aranyra vert királlyok képei,
Mint a sírból feljött rémítő halottak,
Mellyekről minden húst Párkák lefosztottak.
Egy homályos felhő lebeg körűlötte,
Ezt a sóhajtások gőzi sűrítette.
Itt űl, s hányván-vetvén saját számadását,
Nyögve kárhoztatja szörnyű pazérlását.
"Balgatag (így kiált, tekintvén az eget)
Lám, csak egy rövid nap mennyit elveszteget:
Ma csak nyolcszáz forint jött bé a kasszába,
Mégis kilencven pénzt adtam ki híjába.
Azomba! melly szörnyű károm következe:
(Itt jajgat s fejére kúcsolódik keze)
Melly szörnyű kár! egy szél kedvem elrablotta,
Lantornás ablakom ketté szakasztotta."
így tűnődik: s most is neheztel reátok,
Hogy őróla ingyen verset írhatátok.