Szívemet szorító fájdalmaim
Erőmet felyűlhaladják,
Magokat enyhíttetni kínaim
Könnyeim által nem hagyják.
Nyögök minduntalan,
De csak mind haszontalan.
A' volt eddig minden dicsőségem,
Hogy boldog anya lehettem,
Jó fiamban vólt gyönyörűségem,
E kincset már elvesztettem,
Haszontalan várom,
Hogy megforduljon károm.
Áldozatúl esett a hazának
Az ő vitézi halála,
De a dicsőség nekem anyának
Örökös gyászomra vála;
A természet bennem
Nyög, jaj! hová kell lennem!
A fúvó széltől is hogy féltettem
Mint legkedvesebb kincsemet,
Ihol most elébe vethettem
A gyilkos kardnak mejjemet,
Jaj, nem repülhettem,
Életét nem menthettem.
Nagy lélek! te voltál reménysége
Téged szerető szívemnek,
Veled eltűnt minden édessége
Egész világi éltemnek.
Nálad nélkül félek,
Hogy még tovább is élek.
Óh ha vérontások végével
Győzve megtért magzatomat
Ölelhettem volna, mely békével
Vártam volna halálomat,
Egy írígy sors vágott
Ketté ily boldogságot.
Nagyokat ígérő reménységim,
Ha ti hát mind elmúltatok,
Elkeseredett érzékenységim
Már örömöt ne várjatok,
Ezentúl életem
Mert sírva töltögetem,
Nyugodj immár kedvesem csendesen!
Te pedig édes árnyéka,
Könnyeim hullását vedd kedvesen,
Míg a sír nyugvó hajléka
Megszánván életemet
Fiam után nem temet.