Thyrsis
Amott, hol a nyájas patak
Köveccsin játszadoz,
Laurám a zőld fűzfák alatt
A vőlgybe' szunnyadoz,
Én addig e kopár kövön
Panaszlok, jajgatok
S a déli nagy hévség alatt
Miatta bágyadok.
Én kértem untalan
Szívét; de hasztalan.
Te jőjj most, gyenge szellet!
S lengvén hajfürtje mellett,
Súgd néki ezt, hogy Thyrsise
Végsőt lehellett.─
Laura
Megállj, haldokló pásztorom,
Tartóztasd lelkedet!
Tartóztasd! ─ óh, mert lelkem is
Lelkedre éledett.
Altomba' éppen, édesem,
Te rólad álmodám,
Midőn Zephyr keservesen
Nyögvén fuvalla rám.
Ez a szintén megholt
Zephyrke lelked volt,
A melyre Ámor űle,
S mellembe bérepüle;
Addig csikolt, hogy szívem is
Reád hevűle.